Minden ember életében eljön az a pillanat,amikor már úgy érzi, hogy a lelke csordultig van fájdalommal és egyszerűen már nem bírja tovább. Ilyenkor egy-egy könnycsepp igazán megkönnyítheti fáradt,meggyötört lelkünket. Egy személy elvesztése, egy érzelmi csalódás , a hétköznapokban való kudarcok összessége vagy csak az önelégületlenség eléri a tetőfokot és úgy érezzük ELÉG volt! Valaki mentsen meg a saját életünktől! Ki akarunk szállni! Ez sajnos nem megy ilyen egyszerűen, sőt gyávaság lenne csak úgy feladni azt az életet, amit azért kaptunk, hogy megbecsüljük. Vágyunk a támaszra, megnyugvásra , törődésre minden mennyiségben de nem mindegy kitől! Itt kezdődnek a gondok. Elérni az elérhetetlent, felismerni valamit ,ami  egyszerűen csak képzeletünk bájos kis szüleménye. Vágyakozni valakire, akit nehezebb megkapni, mint a világ bármelyik drága kincsét. 16 éves lehettem mikor először éreztem azokat a bizonyos pillangókat...fiatalságom elért arra a pontra, mikor naiv kis lelkembe és szívem minden apró kis zugába bevéste magát az a bizonyos " Szerelem" . Váratlanabb volt mint egy villámcsapás csak úgy sodródtam az árral és azon kaptam magam, hogy már nem vagyok önmagam , hogy már nem csak élem az egyszerű iskolások hétköznapjait. Már jóval többről szóltak a napok ..valakiről, aki hirtelen Mindenkinél és Mindennél fontosabb lett. Remegve vártam minden egyes alkalmat, hogy ismét a közelébe érezzem magam. Minden  kis porcikájára úgy vágytam akár egy éhező kisgyermek. Nem tudtam létezni többet nélküle. Mindezek ellenére hónapok elteltével lehullott az a híres rózsaszín köd és a tökéletes kis szerelmes kép fakulni kezdett...elérkezett a felismerés. Mikor a konfliktusokat nem tudtuk olyan éretten kezelni már , mint amilyen érettnek gondoltuk érzéseinket. Nem sokáig tartott , de azok a hetek  életem leghosszabb hetei voltak. Úgy éreztem darabokban minden részem. Nem ismertem jót , megtagadtam magamtól minden boldogságot , nem hittem semmiben. Nem tudtam a 16 évesek egyszerű világát élni. A lelkem minden része azt harsogta elvesztettem valakit, aki nélkül még a levegő vétel is borzasztó érzéssé vált. Amint azt éreztem kezdek visszatérni az élők soraiba ismét betoppant az életembe..megint zavarossá vált minden és nem tudtam ellenkezni . Igazság szerint nem is akartam. Jó és rossz időszakok váltakoztak . Semmi nem volt már a régi. Megtört bennem valami ...ez a valami a szívem volt. Apró sebnek tűnt de ez a seb mindaddig elviselhetetlenül fájt míg nem volt a közelemben. Amint magam mellett tudhattam elmúlt a fájdalom. A közelsége létfontosságúvá vált számomra. Senki nem értette mi történik velem. Kizártam mindent és mindenkit. Eldobtam barátokat , családtagokat. Nem láttam mást csak Őt! Megértőnek találtam..úgy éreztem Ő az egyetlen aki védelmezni akar. Aki érti minden rezdülésemet. Hamar kiderült, hogy nem minden békülés végződik boldogan élnek amíg meg nem...szlogennel , hiszen mindketten megváltoztunk ahogy telt az idő. Változtunk egymással szemben és érzelmileg. Kezdtünk érettebbek lenni. Átláttuk azokat a helyzeteket amiket, kezdő fiatal szerelmesekként nem láttunk át. Belemerültünk az élet nagy kérdéseibe és követtünk el nem mindennapi hibákat. Fájdalmat okozva a másiknak és a körülöttünk lévőknek egyaránt. Bántalmaztuk egymás lelkét és testét is kimerültségig ,hajszoltuk a kapcsolatunkat döntések nélkül vágtunk újra és újra bele. És mi történt azóta?- Eltelt 4 év és még mai napig sebzett szívem éhezik minden érintésért , szeretetért , figyelemért és törődésért . Egy embertől. Még mindig Tőle. Bármennyire is próbáltam kizárni ...nem sikerült. Ért minket annyi sérelem, végig mentünk a legjobb és legfájdalmasabb pillanatokon megéltük a poklot és a mennyországot is. De még mindig olyan hevesen ver a szívem ha Rá gondolok ! Még mindig vágyom rá, hogy az egykor kibontakozó kisfiú most is kitörni kívánjon. Elzárkóztam. Eljutottam arra a szintre, hogy bezártam minden érzésemet egy olyan kis helyre ahova már nem engedem , hogy belépjen , ha a közelembe van. Megvédve magam a csalódástól. Leplezem ameddig csak lehet. Ám hiába...hisz ismer. Mindenkinél jobban ismeri minden részemet és gondolatomat. És én?! Én nem ismerem már ...nem tudom mit érez, mit gondol, mit akar...csak folyton vágyakozom és reménykedem , hogy ismét átélem még azokat az igazán boldog pillanatokat. De a napokban ismét a könnyek maradtak...3 hónapot vett el az életemből, hogy távol tartottam magamtól ŐT. Belépve az új évbe ismét belépett az életembe. Nem tudtam uralkodni elfojtott érzelmeimen tovább. Soha Senki nem ér fel hozzá. Bármennyire legyen valaki odaadó , figyelmes, egyszerűen éhezem mindenre amit tőle kapok.Még a fájdalom is édesebb ha miatta van . Inkább szenvedjek vele , mint szenvedjek a tudatban hogy nélküle vagyok. . .